PSX-es barátaim már korábban is ódákat zengtek a Medal of Honorról. Az első részéről is, meg a maquisard lányosról is. A cigarettára gyújtó németek úgy látszik mindenkit megbabonáztak. Így aztán örömmel vettem az első híreket, melyek arról szóltak, hogy a 2015 csapat fejlesztésében készül a PC-s verzió is. A megjelenő screenshotok és moviek ugyancsak meggyőztek, hogy nem hiába várok.

Persze fenntartásaim is voltak vele szemben. Mindenki a normandiás jelenetre izgult, mert az "olyan Ryan-es...", én viszont jobban szeretem, ha egy játék önmagában csodálatos, és nem egy filmet mímel. Ez a momentum persze nem vette el a kedvemet. Annál inkább az, amikor megjelent a single demo, és csalódottan vettem észre a healthbar-t a sarokban, és a villódzó egészségügyi csomagokat. Ettől még persze végignyomtam és azt gondoltam, ej, hát nem olyan, mint a Hidden and Dangerous, de annak idején elsőre az sem tetszett, aztán nem lehetett levakarni róla. Lássuk milyen is a full verzió!

Egyszerű a válasz: König! (mint a Tiger) Magával ragadó. Az ember csak játszik, játszik és nem tudja abbahagyni... Aztán egyszer csak vége. Túl korán. De mi lehet az oka annak, hogy annyira jó – még számomra is, aki csalódott a demóban? Természetesen a kaland, az izgalom, az akció és az adrenalin tökéletes arányban megalkotott keveréke. Minden tekintetben a NOLF-ot jutatta eszembe ez a játék. A NOLF-ban sem akadtam le azon, hogy fogy az életerőm, és időnként felvehetek egy újabb páncélt, pedig ennek éppen úgy semmi köze a valósághoz. Viszont a küldetések annyira sokszínűek és érdekesek, mint Archer kisasszony kalandjai... Ha még a történet is olyan hosszú lett volna...!!!

A történetben Mike Powell hadnagyot alakítjuk, aki a 2. Világháború – amerikaiak által megélt – legizgalmasabb epizódjaiban vesz részt általunk. Azért én nem dobtam hátast a történelmi hűségtől és a korhű környezettől, mint más magazinok írói, de szerintem ebben a játékban nem is ez a fontos. Látszik a készítők igyekezete, mindent összedobáltak, aminek köze volt a 2. Világháborúhoz, ami így egy kicsit túl tömény lett. Ráadásul néha olyat is beletettek, ami nem az. De mint mondottam: ez nem számít.

Tehát Powell bőrébe bújva vehetünk részt különböző magányos és társas produkciókban, melynek során sok német a fűbe harap. Rengeteg német. Mire az ember végigküzdi magát egy-egy vehemensebb pályán, patakokban folyik róla az izzadság és a fülén keresztül az adrenalin. Ha pedig éppen nem gyilkolunk, akkor osonunk, vagy éppen németnek álcázva szerzünk információkat az MP-44-es rohamkarabélyról vagy átsasszézva a Silent Hunter 2-be kárt teszünk egy német U-Bootban.

Bár járműveket nem használhatunk kedvünk szerint, akad azonban olyan pálya, ahol egy Királytigrissel kell végig arcade-oznunk egy falusi tájon, megöntözve a fritzeket 88mm-es slagunkkal. Néha pedig maquisadok által vezetett teherautókon utazunk vagy marhavagonban. De ez azért nem nyújtja az önálló vezetés élményét. A másik shooter hagyomány is megtalálható a MoH-ban, mely szerint karakterünk egyszerre cipel a hátán egy távcsöves puskát, és Thompson géppisztolyt, egy BAR-t, egy Panzerschrecket és egy láda kézigránátot... Persze mindegyik hasznos a maga idejében.

A grafika lélegzet elállítóan szép, abban hiba nincs. A textúrák részletesek, az alakok megformáltak, a járművek modelljei kidolgozottak. Nagyon jól néz ki, mikor emberünk táraz és ilyenkor az éppen használt fegyver profilból is a szemünk elé kerül. Ügyes rendezői húzás volt a történetet rövid, látványos jelenetekkel fűszerezni, mint amilyen a mellénk bezuhanó Mustang, mely gyors elmúlásával ledönt egy épületet, elzárva előlünk a visszajutás lehetőségét...

A játék során mindenfelé triggereket aktiválunk, melyek addig ott nem lévő németeket teremtenek, vagy elindítanak különböző eseményeket, melyek elsőre meglepik a játékost, de harmadszori újratöltéskor, már kiismerhető, hogy hova lépve, mi fog történni a játékban. A legtöbb pályán azonban kiirthatók az ellenségek és így nyugodtan mehetünk tovább, kivéve a rádióállomás felrobbantása után, ahol számolatlanul ugranak a nyakunkba a téli álcás Helmutok. Kicsit bénán oldották meg, hogy ezek a katonák az utca közepén a semmiből teremtődnek elő. Igazán legalább egy szobában kelhettek volna életre, hogy onnan áramoljanak elém.

Amúgy a németek nem rosszak MI-ben, ha meglátnak elfutnak és fedezéket keresnek. Elbújnak és ki sem nézve lövöldöznek felém, vagy jól fedezve magukat vesznek célba. Ennek ellenére könnyen elbánunk velük és picit sem lehet észrevenni, hogy mi csak zöldfülű jenkik vagyunk, ők meg már 4 éve harcoló veteránok. Talán csak abban az egyben jobbak nálunk, hogy ők keresztül látnak a bokrokon, amin mi nem, és olyan simán eltalálnak minket egy tömör textúra túloldaláról, amíg mi egy pixelt sem látunk belőlük...

A hangoktól mindenki el van ájulva, hogy mennyire élethű a thomson és az M1-es puska hangja, bár szívesen megkérdezném ezektől az emberektől, hogy ugyan hol hallottak már élőben ilyen hangot. Arról tehát, hogy mennyire van sok köze a valósághoz, nem tudok nyilatkozni, ellenben arról, hogy jól hangzik-e egyértelmű igennel válaszolhatok. Kedvencem az M1-es kipattanó tára, mikor kilőttük az utolsó töltényt is belőle. A zene is passzol a hangulathoz és ha nem töltünk túl sok időt egy-egy jelenetben, akkor kellemesen feszültségnövelő aláfestéssel szolgál a harcunkhoz, de egy idő után elmarad mindez és csak halálhörgések kísérik tetteinket.

Összegezve a Medal of Honor sorozat legújabb – és eddig egyetlen PC-s – példánya sikeresen válaszolt a Wolfi kihívására. Izgalmas, látványos játékélményt nyújt, ha nem is túl hosszú ideig. Valóság- és történelmi hűség kapcsán hagy még kívánni valókat maga után, de mindezt tökéletesen felülírja a hangulata, mely uralja a játékot. Mindehhez csak kiegészítő a látvány és a hangok. Kellemesen és ügyesen ötvözi sok-sok játékos érdeklődési- és játékkörét, mellyel igazán kiemelkedő helyet szerez magának az FPS-ek között.